ki tudja már hányadik értelmetlen második napnál tartok, tudván, hogy reggel bemegyek az irodába, és az első kávé mellett azonnal rágyújtok majd. persze, elhatározás nélkül nehéz, és elhatározás nincs, csak az önutálat és lelkiismeret furdalás minden dohányos napon, a rágógumi minden szál után, a rituális hajmosás este. közben meg szeretek rágyújtani, az egész tisztára abszurd.
talán reggelig eszembe jut valami, ami jó lehet kávé mellé, amivel félrevonulhatok egyedül, és elmaradhat a szokásos első szál cigi...

Csíkszentmihályi Mihály, magyar származású pszichiáter nevéhez fűződik az ún. flow - élmény definíciója. Az az egyszerű, és egyben végtelenül nehéz kérdés foglalkoztatta, hogy mi tesz minket embereket boldoggá. Szerencsére ő sem instant boldogság-pirulát keresett, helyette megfigyelte, hogy akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor teljesen jelen vagyunk abban, amit csinálunk, kikapcsolva a gondokat, és a külvilágot. Ez történik a festőkkel munka közben, vagy egy sakkmesterrel a játék alatt. Jelen lenni a jelenben, annyira triviálisan hangzik és mégis mennyire nehéz... sokat gondolkoztam a héten azon, hogy mennyi mindent erőből csinálok, és mennyire nem érzésből. Másik kedvenc tengerentúlra származott pszichiáterem, Feldmár András szerint a mai ember baja, hogy túl sokat "akar", akaratból és erőből éljük a napjainkat, ahelyett, hogy elengednénk magunkat és átadnánk a flow-nak...

Tegnap este ment az M2-n Francois Ozon: 5x2 című filmje. 2 ember, 5 epizód - egy tönkrement házasság pillanatai elevenednek meg a képsorokon időben visszafele - válástól az egymásra találásig. Újabb alkotás a szerelemről, aminek nincs megoldása (a múlt heti Frenák Pál darab után, amely szerelem-vágy témában alkotott nagyot, de a végén ott maradt az űr... nincs feloldozás, helyette a "megcsinált" világ csillogása). Mintha a saját házasságomról szólt volna, franciás könnyedséggel, zseniálisan egyszerű, és mégiscsak bonyolult. Ahogy az emberi kapcsolatok is azok.

Kivel ne történt volna meg, hogy ismételten beséltált egy hasonló helyzetbe... én kicsit "visszaálmodtam" magam tíz - sőt, több, mint tíz évvel ezelőttre - és aztán csodálkoztam, hogy ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazok az események megtörténnek:)
Az ember bevonz bizonyos élethelyzeteket, nem hiába a sors az egyéniség tükörképe, a kérdés csak az, ha ebből a helyzetből korábban nem jól jöttünk ki, ezt második - harmadik nekifutásra jobban tudjuk-e csinálni. Nekem az volt a félelmetes, hogy úgy éreztem, hogy bármit is tennék, a történések ismétlik magukat, mint hiba a mátrixban.

Visszatértem!:)
Az elmúlt egy évem...? Végleg lezárult a házasságom, jogilag nem, csak "funkcionálisan", be kellett látnom, hogy hiába szereti egymást két ember, ha már nagyok sok mindent megpróbáltak és még mindig boldogtalanok egymás mellett (és boldogabbak egymás nélkül), akkor nincs értelme... Az hülyeség, hogy a gyerek miatt jobb együttmaradni.

És köszönöm, nagyon jól vagyok így! Nem mondom, hogy ez az ideális állapot, de felszabadultam és újra Én vagyok!

Jól nem írtam ide egy hónapig, egyszerűen azért mert jókedvem lett, hehe, elmúlt a Sekély Semmi, pörgés van. Az ember akkor nyüszög, amikor éppen ráér, hát nekem erre nem volt alkalmam az utóbbi hetekben:))) Ki kell lépni a monotóniából, ahogy Párizsban hívják, a metro-dodo-boulot (metro, alvas, melo) egyhangusagabol. Igen, valóban fásultnak éreztem magam, talán nem is baj, ha néha úgy érzem, hogy reménytelen a házasságom, és a másik tesz lépéseket felém.

Amíg könnyen jöttek a dolgok az életben, a túlélésre játszottam, szörföztem a mélység - magasság hullámain, egyformán élvezve mindkettőt. Most beállt a Sekély Semmi. Az Egyhangú Létuncsi. No magasság, no mélység, padlóközeli állapot. Monoton egyhangúság. Talán ez a Sekély Semmi a házasságomba beköszöntött jégkorszakkal érkezett. Talán a vágy, hogy szeretetet adjak-adjak-adjak, ami jéghideg falakba ütközött, talán ez ürített ki engem is. Tovább szerettem volna lépni mással, de úgy éreztem hiába próbálok, nem tudok adni. Mintha a sekély semmiben kimerült volna a szeretet-aksi.

14 évesen kezdtem el naplót írni, az apropot egy ajándékba kapott lakattal záródó könyvecske adta, annyira megszerettem, hogy az írás fontos részévé vált életemnek, a napló jó barátom lett, akivel megoszthattam érzéseimet, és visszaolvasva a bejegyzéseket még jó tanácsadónak is számított. Aztán jött Ő, ahogy a lányregényekben ez szokott lenni, és a Régi Életemnek, benne a naplóval, hátat fordítottam.
Most újra írok arról, amit átélek / megélek / gondolok / érzek, de másképp, magamnak, és nektek, akik olvassátok... talán lesznek rokonlelkek...