Amíg könnyen jöttek a dolgok az életben, a túlélésre játszottam, szörföztem a mélység - magasság hullámain, egyformán élvezve mindkettőt. Most beállt a Sekély Semmi. Az Egyhangú Létuncsi. No magasság, no mélység, padlóközeli állapot. Monoton egyhangúság. Talán ez a Sekély Semmi a házasságomba beköszöntött jégkorszakkal érkezett. Talán a vágy, hogy szeretetet adjak-adjak-adjak, ami jéghideg falakba ütközött, talán ez ürített ki engem is. Tovább szerettem volna lépni mással, de úgy éreztem hiába próbálok, nem tudok adni. Mintha a sekély semmiben kimerült volna a szeretet-aksi.

14 évesen kezdtem el naplót írni, az apropot egy ajándékba kapott lakattal záródó könyvecske adta, annyira megszerettem, hogy az írás fontos részévé vált életemnek, a napló jó barátom lett, akivel megoszthattam érzéseimet, és visszaolvasva a bejegyzéseket még jó tanácsadónak is számított. Aztán jött Ő, ahogy a lányregényekben ez szokott lenni, és a Régi Életemnek, benne a naplóval, hátat fordítottam.
Most újra írok arról, amit átélek / megélek / gondolok / érzek, de másképp, magamnak, és nektek, akik olvassátok... talán lesznek rokonlelkek...